Hová hulltak a Szemisten könnyei?

„Miként azt már mondottam, hamis színjáték, Májá a világ,
Az ember avas dogmák közt botladozva keresi magát, az igazát.
Rabláncra tűzdelt ok-okozatok vezetik távolabb, s egyre tovább,
Majd az út végét jelző kőre rogyva találja meg szemében Istent és a fényben önmagát

Amikor az embert nagyobb fizikai, vagy lelki trauma éri, mondjuk, a puszta léte kerül veszélybe, vagy olyan mértékben csalatkozik az addig szentnek hitt tanokban, eszmékben, hogy „egy egész világ omlik össze benne”, furcsa, soha nem tapasztalt érzés lesz úrrá rajta. Zsibbasztó, áramütésszerű rántás fut végig a belső szervein, a gyomorszájától kezdődően egészen az ágyéka legmélyéig.
No igen, nagy galibákat képes okozni a hasunkban lakó „öreg”*.
Példának okáért, ha úgy érzi, eljött az ő ideje, végre felülkerekedhet, irányítóvá válhat, egyszerűen hasba vág.  Amennyiben a túlélés érdekében vad, anyagmélyi ösztönökkel harcoló, folyton-folyvást felbukó és alámerülő, táplálkozó, ürítő, bujálkodó, fennkölt dallamokra fittyet hányó zsigerek ura szól hozzád, megváltozik az életed.

*A gyomor, a has működése nyilván leírható a különböző kémiai, bioelektromos, vagy mechanikai hatásokra válaszoló, a vegetatív idegrendszert szabályzó folyamatokkal, de közel sem biztos, hogy ezzel a módszerrel jobban megközelíthetnénk a szív, az agy, az érzelmek és az emésztőrendszer interaktív kapcsolatának valóságát.
(A buddhisták azt mondják, „gondolkozz a hasaddal”, és bizony gyakorta tapasztalhatjuk, amint a tudatunk helyett, valahonnan a tekergő mélytengeri szörnyek világából kapunk figyelmeztetéseket, intuíciókat.)

A sokk múltán három választásunk adódik, mindenek előtt a futás, az üldözötté, áldozattá válás lehetősége, másodsorban, engedvén a természet önvédelmi mechanizmusainak, meglovagolhatjuk az „öreg” keltette tajtékzó hullámokat, teret adván ezzel a haragnak, bosszúnak, s minden általa feltörő, erőszakra ösztönző archaikus késztetésnek, végül pedig – a hármas isteni tulajdonságunk tudatában – az újbóli egyensúly megteremtése érdekében segítségért fordulhatunk a másik két (a Tengely, Ten, és a Mag, Íz) isteni természetünkhöz.
Ugyanis nem véletlenül került szóba a belsőnkben lakó „öreg”, hiszen nem másról van szó, mint a kettős természetű anyagi világ isteni természetéről, a megújulási képességéről, az azt jelképező őssárkányról, a szkíták, kelták tollas, mohás-leveles erdei istenéről, Cernunnosról vagy akár a Silvanus, Faunus, Pán, Dionüszosz és Poszeidón jelképezte természetistenségekről, a mindenben és mindenkiben meglévő Anyagi Őserőről.
Cernunnos és Dionüszosz:

          
Arról az evolúciós (túlélést szolgáló) teremtőerőről beszélünk, amelyet a kereszténység egyszerűen az ördöggel azonosított, vagy legalábbis részben belőle merítette a szarvas, patás, állati alakokban kísértő, a bűnt, szenvedést, a haragot, a kapzsiságot megjelenítő gonosz képzetét.
Mondom, „részben”, hiszen az ördög, a Sátán nem csak kecskebak, kos, holló és kígyó testekben ijesztgeti a jámbor népeket, hanem a Hajnalcsillag, a Hajnal Fia (Hélél ben Sáhár), a Fényhozó (Lucifer), az Magos Égi Kő, a Szem képében is.
Nos, az még talán érthető, hogy a terjeszkedő, térítő, az „új Rómát” felépíteni szándékozó kereszténység mindent elkövetett az útjában álló természetistenek lejáratására, de első látásra sehogyan sem illik a képbe a Fényhozó, a Magos (magvas) Égi Kő, vagy az Égi Szem.

Ám amennyiben jobban megvizsgáljuk a régi istenségeket, különös jelenséget fedezhetünk fel. A természetistenek mellett, vagy éppen azokból kifejlődve*, tucatjával találkozhatunk az úgynevezett „villámistenekkel”.
* Ugyan a villámistenek, az elérhető források szerint jóval régebbiek a fent említett természetistenektől, ám többségüknél megvannak (lásd, a bikán álló villámistenségeket) a természet, az anyagi őserő tulajdonságai is.

A bikaháton, vagy valamifajta emelvényen álló, kezében villámköteget fogó (a szíriai, föníciai, kánaáni Baál, a sumer, akkád, babiloni Adad, Madruk istenektől kezdődően, egészen Zeusszal és Iupiterrel bezárólag) istenalakok az égi és az anyagi őserő egységét hivatottak hirdetni.
Adad és Baál istenek:
  
Ugyanis a villámlást, a villámcsapást közel sem csak a romboló, pusztító hatása miatt tisztelték, hanem éppen ellenkezőleg tűzhozónak, fényhozónak, égi, isteni tényezőnek is tartották. Amint a Nap a Napbaöltözött Asszonyt, a kelta Taranisz villámai, fagyöngyei a Szent-tölgyet, az Égi Turul Emesét, Zeusz aranyesője Hekatét, vagy éppen a Ragyogó Drágakő, a Grál a „Szentedényt” megtermékenyítette, azonképpen termékenyíti meg a Földanyát, az anyagi világot az áldott „menny-kő”.
Hekaté:

 
Miáltal elődeink szentként tekintettek minden villámcsapás sújtotta fára, belőle készítették a szakrális edényeiket (lásd az Attiláról szóló mondákat), fagyöngygallyal védték a házakat, és nagy becsben tartották a Földanyából „hét esztendő múltán kivetődött mennyköveket”.
Amely baltaszerűen elvékonyodó*, barnás erezetű köveknek varázserőt tulajdonítottak. Úgy gondolták, védelmet nyújtanak a villámcsapás, az Úr haragja ellen, és egyéb testi bajokra is gyógyírként szolgálnak.
* Innen a villámköteg helyett kalapácsot, vagy baltát tartó villámisten képzete.
Összességében elmondhatjuk, hogy a „ragyogó villám”, a „fénycsíkot húzó égi kő”, a „Hajnalcsillag”, a „Fényhozó”, a „Hajnal Fia” luciferi jellemzők minden további nélkül integrálhatóak az ismertetett mennykő-, vagy villámkultuszba.

Tehát nem követhetünk el nagy hibát, ha egy tőről, mégpedig a ma ismert vallásokat jóval megelőző ősvallásból eredeztetjük őket.
Arról pedig, hogy vajon honnan is „eshetnek le” ezek a Földanyát, az Anyagi világot megtermékenyítő „kövek”, az „ördöghöz”, Luciferhez kapcsolt szem-szimbólum* ad felvilágosítást.
* A kereszténység, mint térítő vallás nem csak a régi istenek degradálását, hanem a hasonlítgatást, a szimbólumok, ünnepek integrálását is bevetette a „pogányság” elleni harcában. Így lett a timpanonba, az anyagot jelképező háromszögbe illesztett szem, mag jelképéből a „mindent látó isteni szem”, míg a szintén háromszögbe helyezett maghozó madárból a Szentlélek megjelenítése.

A szem (ajin) jelvényének negatív, rossz, rontást hozó tartalmát többen az ördög legfőbb szövetségeseitől, a boszorkányoktól származtatják, akiknek leghatásosabb fegyvere a szemmel-verés tudománya volt.
Babonaság, bolondság, mondhatnánk, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szem, az emberi szem nem csupán a fény befogadásának szerve, hanem a belső magunk, „lelkünk” kisugárzásának közvetítője is. (Lásd, „a szem a lélek tükre” mondást) Azaz, ha megfelelő „mélységben” nézünk embertársunk szemébe, „lélektükrébe”, képesek vagyunk információt, információval kódolt magokat, szemeket elültetni benne, és azok „jó talajba hullván”, „kikelnek”, s megtestesítik a bennük lévő „programot”.

Miáltal nincs jó, vagy rossz szem, csak „isteni ajándék szem” van, amit, mint sok minden mást - az egységet szolgáló Mag, az eltökéltséget biztosító Ten, Tengely és az elkülönülésre törekvő Anyag természeteink, erőink egyensúlyának, vagy torzulásának függvényében -, használhatunk jó és rossz dolgokra egyaránt.
Mi sem bizonyítja jobban a Szem isteni eredetét, mint Ezékiel próféta látomása, ahol az Úr „fénylett, mint az érc, s mintha tűz vette volna körül”, az őt kísérő „lelkes állatok” kerekei, amiben ugye „… az élőlények lelke volt…”, „rakva valának szemekkel körös-körül…”.

Más bibliai szövegekben pedig a csillagok, a bolygók valának az Úrnak szemei, esetleg az angyalok, kerubok szárnyai vannak „kívül és belül tele szemekkel”.
De az Újszövetség „magvetői” sem búzát vetnek, hanem Magot, Szemet, Igét.
Ezzel el is érkeztünk a sok képletes példabeszéd dekódolásához, a magyar nyelv szem-mag megfeleltetése által történő megfejtéséhez.

Miáltal a sumer Igi szemet, az Ígi, Égi, Ige szavaink Égi Szemet, Égi Magot jelentenek. Ettől a megfejtéstől pedig már csak egy arasznyira van az a felismerés, hogy az ez idáig egyetlen kereszténység előtti, archaikus imádságunkban* szereplő „Magvas Égi Kő” nem más, mint a Világok Szíve, a Szentmag, melynek sugárzása fénylő Magokat, Szemeket, Igéket ültet az Anyai, Anyagi világba.
* Az úgynevezett karcagi, kun karikán található rovásjeles imádságról van szó

Száz szónak is egy a vége, amennyiben állhatatosan keresünk, az „ördögien” kieszelt csapdák (ne nyitogasd a szemfedőket, mert megbélyegeznek) ellenére is megtalálhatjuk a valamikori mag-ar, meg-er, más szóval magból eredő, származó nép Istenét, helyesebben az Igaz Isten leginkább égi természetét, a Világok Szívében lüktető Magot, Szemet.

Mégis, a tagadhatatlan magyar vonatkozások ellenére, nem igazán találunk róla magyar nyelvű forrásokat*, ellenben az „eye goddess” (szem-istennő) kifejezés alatt bőven akadnak információk.

* Kivételt képez a „Szemúr” néven ismerté vált hun főpapi jelvény, a Samas napisten „szemes” megfeleltetése, valamint a sumér népnév szemből való származtatása.

  

Így a későbbiekben nincs más választásunk, mint utánajárni a világ legöregebb Istenének.
(folytatom)